Nyolc

Fehér kendő száll el az arcom előtt. A kéz kinyúl, és letörli a nedvességet.

– Ne próbálj beszélni, Martin! Még ne! Minden rendben lesz. – Fölém hajol, és megérzem hűvös, puha ajkát a homlokomon.

Penelope.

Meg akarom kérdezni, hol vagyok, mi történt, milyen nap van. A függöny mögött világos van – talán csak neonfény. Hallom, ahogy Penelope suttog. Egy ajtó csukódása. Léptek távolodnak a folyosón.

Szokás szerint nem emlékszem semmire.

Amikor újra kinyitom a szemem, Somerville áll az ágyam lábánál. Fehér orvosi köpenyt visel, nyakában sztetoszkóp. Együttérző tekintettel néz le rám – rohadtul álságosan.

– Helló, Martin! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Látom mozogni az ajkát, mielőtt meghallom a szavakat.

– Kórházban vagyok? – A hangom mintha egymillió mérföldről érkezne. – Mi történt?

– Nem, ez nem a kórház. Az én házamban vendégeskedik. Minden csodásán ment. Ahogy vártuk, nem volt könnyű ülés, de rendkívül hasznosnak bizonyult. Jobbnak láttam, ha itt marad egy ideig, csak hogy szemmel tarthassuk. Nagyjából tizennyolc órát aludt. Minden rendben. Nincs miért aggódnia. Minden nagyon, nagyon jól alakult.

– De mi történt?

– Később megbeszéljük, ha majd összeszedi magát. Most azt akarom, hogy pihenjen, amennyit csak tud. Reggel beugróm, és vetek magára még egy pillantást.

Kisiklik a szobából, mielőtt bármit is mondhatnék.

Penelope visszatér egy pohár frissen facsart narancslével és néhány kapszulával. Meztelen vagyok a takaró alatt: bizonyára ő volt az, aki levetkőztetett, és ágyba dugott. Egy kicsit zavarban érzem magam.

Megiszom a narancslevet, és amikor Penelope nem néz oda, megszabadulok a kapszuláktól.

Aznap éjjel, miután Somerville házában minden elcsendesült, kisiklottam az ágyamból, és leosontam a dolgozószobába. Miután feltúrtam Somerville íróasztalát és az irattartó szekrényeket Penelope irodájában, megtaláltam a legutóbbi regresszióm felvételeit, amelyek még mindig a kazettás polcon hevertek. A sötétben ülve lejátszottam őket, a lehető leghalkabbra véve a hangerőt, nehogy felébresszek valakit. A hangterjedelem azonban kiszámíthatatlanul váltakozott, így kénytelen voltam folyamatosan állítgatni a hangerőszabályzót.

Nagyjából a harmadik kazetta felénél valaki felkapcsolta a dolgozószoba lámpáit. Felnéztem, és láttam, hogy Somerville az ajtóban áll, keze a kapcsolón. Zöld selyemköntöst viselt, és monogrammal ellátott papucsot. Pulykaszakállas nyaka lefittyent pizsamája V-kivágásából. Fáradtnak és mogorvának tűnt, akár egy öreg gyík, amit egy komisz kölyök bottal kipiszkált a búvóhelyéről.

– Mit csinál idelent, Martin? – kérdezte. – Tudja, hogy hány óra van?

Leállítottam a kazettát.

– Mit gondol, mit csinálok?

– Azt a felvételt reggel is meghallgathatja – mordult fel türelmetlenül Somerville. – Szüksége van a pihenésre.

– Sajnálom, de most kell hallanom.

Somerville vállat vont, de nem felelt. Nem próbált tovább győzködni.

Újra elindítottam a kazettát, és néhány másodperc alatt úgy belemerültem a felvételbe, hogy el is feledkeztem Somerville-ről. Később, amikor az utolsó kazettát raktam be a lejátszóba, vettem csak észre, hogy mozdulatlanul ül a székében az ablakok alatt. Ott maradt, egy szó nélkül, amíg el nem értem a felvétel végét.

Magnus kétségbeesett kiáltása még mindig a fülemben csengett, amikor az ég világosodni kezdett Somerville irodájának redőnyei mögött. Felismerve magam Magnusban – ahogy a többiekben nem sikerült –, az ő történetében a sajátom eredetét látva elképesztő, szívderítő felszabadultságot éreztem. Minden érthetővé vált, minden megvilágosodott, a kirakós darabjai a helyükre kerültek. Mégis tudtam, hogy semmi sem változott.

Újra lejátszottam a felvétel utolsó öt percét. Sokáig képtelen voltam megszólalni.

– Ez nem változtat meg semmit – kezdtem végül tétován. – Úgy értem, még mindig ugyanaz az ember vagyok… Nem, mégsem. Nem, ha megértem, miért.

Egy pillantást vetettem Somerville felé, aki semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, amit mondtam. Oldalra billent fejjel, behunyt szemmel dőlt hátra a székében. Az ablakokon beszivárgó, szürke fény ráesett sima homlokára, mely úgy csillogott, akár a csiszolt kő.

– Attól, hogy tudom, mi történt – emeltem fel a hangom, hogy felkeltsem a figyelmét –, még nem jön hirtelen rendbe minden. Olyasmit tettem… olyan borzasztó dolgot, amit soha…

– Nem szabad perspektíván kívülről szemlélnünk a dolgokat – ásított Somerville. Nyújtózott, majd felült, és az órájára nézett. – Magnus története kétségkívül drámai erejű és fájdalmas, de nem hiszem, hogy amit tett, olyan iszonytató lett volna. Fiatal volt, és kíváncsi a külvilágra. Beleszeretett valakibe…

– Amit tettem, azt csak a következmények alapján lehet megítélni.

– Amit maga tett, Martin? – mosolygott Somerville. – Nem azonosul egy kicsit túlságosan a múlttal? Nem veszi egy kicsit túlságosan szó szerint a dolgokat? Mindez nagyon régen történt, éppen maga mondta. Most hétfő reggel hét óra van Manhattanben, ezerkilencszáznyolcvanegyben. Ha szeretné, sétálhatunk egyet a parkban, vagy ihatunk valahol egy kávét.

Martin, hallja, amit mondok?

– Emlékszik a felvétel elejére, ahol Magnus a folyóparton fekszik, haldokolva? Nem sikerült neki, igaz? Nem érte el a barlangot, nem szerezte vissza a kristályt. Ez hajtotta a többieket: Fawcettet, Begley-t, Petaccit és mindenkit. Hogy az öregembernél még mindig ott van a kristály. Semmi sem változott. Ez az egész még most is tart. Hát nem látja? Amikor átadtam neki a kristályt, rászabadítottam valamit a világra, valami maradandó gonoszt. És most az én felelősségem… az én felelősségem, hogy…

– Szálljon le a keresztről, Martin! Semmit sem szabadított rá a világra. Hallgasson ide! Nem hiszem, hogy Magnus történetét szó szerint kellene értelmeznünk. A szimbolikus tartalom nyilvánvalóan lényegesebb. Nem azt kérjük egymástól, hogy kristálytalizmánokban, varázserőben vagy bármi ilyesmiben higgyünk. A történet itt a kulcs. „Magmelben” maga létrehozta a saját legendáját, valamit mítosz és tündérmese közt félúton, ami egyébként könnyen azonosítható párhuzamokat mutat a nyugati világ népköltészetével és mitológiájával, hogy segítsen magának megmagyarázni a világot – vagy még inkább a világból való kiábrándultságát. Megalkotta az Édenkert modelljét, a saját Utópiáját – nevezze bárminek –, csak hogy utána szándékosan lerombolhassa.

– Mi a fenéért tennék ilyesmit?

– ”Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia?” Lucifer. Magnus. Az Édenkert lázadója. Igazi édenkert csak az lehet, amit elveszítünk. Martin, maga valamikor gyerekkorában – talán akkor, amikor a Fülöp-szigeteken élt – olyan boldogságra talált, amit azóta sem tudott visszaszerezni.

– Azt akarja mondani, hogy Magmelt egyszerűen kitaláltam?

– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megvizsgáljuk az „előző életeinek” valós jelentőségét. Hogy abban a kontextusban szemléljük őket, ami magát eredetileg idehozta hozzám. Martin, a regressziós terápiában a psziché rendkívül specifikus képességét használjuk ki, hogy kivonja magát egy konfliktusos helyzetből. E pszichológiai mechanizmus révén, ha úgy tetszik, a tudatalatti létrehoz egy fiktív személyiséget, hogy némi fényt derítsen a hipnotikus alany karakterének sötétebb oldalára. A maga esetében módot talált, hogy enyhítsen a bűntudatán.

– De már mondtam, hogy nem érzek bűntudatot, amiért megöltem a kutyákat! Többé már nem! És ez most mindent megmagyaráz!

– Pontosan – mosolygott Somerville.

Hitetlenkedve meredtem rá.

– Hogy érti ezt?

– Módot talált, hogy megmagyarázza a dolgokat.

– Úgy érti, nem hiszi, hogy ez az egész tényleg megtörtént? Nem hisz benne, hogy éltem már ezelőtt? Egész végig elhitette velem… És maga egy szót sem hisz belőle? Az isten szerelmére, maga vont be ebbe az egészbe! Átvert!

– Nem, Martin – mondta halkan Somerville. – Maga tett meg mindent, hogy meggyőzze magát. Én csak hagytam, hogy megtegye. És jó okom volt rá. Az „előző életei” végre felfedték előttem a betegsége szerkezetét. És azt hiszem, rendkívül jótékony terápiás hatásokat is tapasztalhatott…

– Süket duma! Mi van Print Begley Bibliájával? Azt gondolja, hogy azt is csak kitaláltam?

– Nem hiszek a reinkarnációban: sohasem állítottam az ellenkezőjét. Ezt általában már a terápia korábbi szakaszában világossá teszem a pácienseim számára, ám a maga esetében ez kontraproduktív lett volna. A születésen túli regressziót a tudatalatti által létrehozott, dramatizált fantáziának tartom, semmi többnek. Szaknyelven ezt úgy hívjuk: „kriptomnézia”.

– De hát bizonyítékom van, nem igaz? Mi van Print Bibliájával? – ordítottam rá. – Azzal mi van, faszfej?

Somerville tettetett megadással emelte fel a kezét.

– Maga mutatott nekem egy Bibliát, amit állítása szerint egy kunyhó padlódeszkái alatt talált, Kentuckyban. Ezt csakis a maga szava támasztja alá.

– Elfelejti, hogy van egy szemtanúm! – szakadt ki belőlem.

– Igazán?

Zách Scalfra gondoltam, a torkából kiálló csontvéggel; Zách Scalfra, aki holtan fekszik a fenyőfák alatt.

– Így van, egy szemtanúm! – Nem tehettem mást, mint hogy igyekeztem visszafogni a dühömet, ami egyre fokozódott bennem.

– Nem hiszek magának – mondta nyugodtan.

– Gondolom, ha azt mondanám magának, hogy már a legkevésbé sem érdekel, hogy maga mit gondol, azt is csak a „betegségem” tünetének tartaná. Ez a maga baja, Somerville. Most, hogy már tudom, mi történt, semmi szükségem a segítségére!

– Rendben van, ha így érzi. – Kibontakozott a székéből, majd egy gyors csuklómozdulattal kinyúlt, és meghúzta az egyik redőny zsinórját. A redőny csattogva felszaladt a mennyezet felé, és nappali világossággal árasztotta el a szobát. – Tudja, hol talál, ha esetleg meggondolná magát.

Felém nyújtotta a kezét, és fentről mosolygott rám; nem is hunyorgott a hirtelen ragyogásban. Lassan felálltam: meglepett a gyorsaság és könnyedség, amivel a kapcsolatunk véget ért. Olyan könnyen eleresztett…

– Ha nincs ellenvetése, ezeket magammal vinném – tartottam fel a négy Magmel-kazettát.

– Á! – Somerville visszahúzta kinyújtott kezét, és az állához emelte. Köntöse bő ujja lecsúszott, felfedve szőrtelen karját, amelyet májfoltok tarkítottak. – Azokat megőrizném még egy ideig. Talán ha már volt időm tanulmányozni őket… Igazán figyelemre méltó regresszió.

– Nekem most van szükségem rájuk – jelentettem ki dacosan.

Állt egy pillanatig, állkapcsát cirógatva, majd lassan elindult felém, ismét kinyújtva a kezét, ám ezúttal tenyérrel felfelé.

– Jobban tenné, ha itt hagyná a kazettákat. Nálam biztonságban lesznek.

Mosolya szinte már átfúrt.

– De hát szükségem van rájuk. Ha meg akarom találni a visszautat… Nincs más nyom, amin elindulhatnék. Kérem! Lemásoltatom, ha akarja.

– A visszautat, Martin?

– Baszódjon meg! – ordítottam.

Somerville habozott.

– Azt hiszem, jobban fogja érezni magát, ha azt teszi, amit mondok, Martin. Sok mindenen ment keresztül mostanában. Amikor majd jobban érzi magát, nyugodtabb lesz, ellazultabb, csak ugorjon be, és megbeszéljük. De Martin, egyelőre pihenjen egy kicsit!

Bármilyen ellenállást készültem kifejteni, az most hirtelen elpárolgott. Ránéztem Somerville-re, és szégyenkezve vettem tudomásul, hogy nem tudok ellenkezni az akaratával. Szó nélkül kinyújtott tenyerébe helyeztem a kazettákat, és hátat fordítottam.

– Martin!

Megálltam az ajtóban, és visszanéztem rá. Még mindig a kezében tartotta a szalagokat, háttal állt a fénynek, így az arca árnyékban maradt.

– Azt mondta nekem, hogy gyerekkorában, a Fülöp-szigeteken sokat játszott a… Mintha azt mondta volna, hogy a szakácsnő lánya volt. Hogy is hívták?

– Missy. Missynek hívtuk. Mi az isten köze van ennek bármihez?

– Milyen játékokat játszottak?

– Honnan kéne tudnom? Régen volt.

– Próbáljon visszaemlékezni!

– Gondolom, maga fontosnak tartja.

– Igen, elképzelhető, hogy fontos.

– Csak szokásos játékokat játszottuk, amiket a gyerekek játszanak. Nem tudom. Mindenfélét.

– Hol játszott vele? A házban?

– A kertben. Volt egy fészer a kertben, pont a dzsungel peremén. Az volt a helyünk. Missyt nem nagyon engedték be a házba. Csak a konyhába, amikor az anyja, Culaj ott volt. Azokban az időkben… maga is tudja, hogy ment ez.

– A szülei ellenezték, hogy Missyvel játsszon?

– Épp ellenkezőleg. Örültek, hogy barátot találtam. Azon a környéken nem éltek amerikai gyerekek.

– Hogy nézett ki Missy?

– Nem látom tisztán magam előtt. Félig kínai volt, félig filippínó. Elég bájos, ahogy emlékszem. Néhány évvel idősebb volt nálam, és elég magas. Emlékszem, hogy folyton nevetett, és volt benne némi vadócság. Eléggé kedveltem, és azt hiszem…

– Igen? Folytassa!

– Nem nagyon beszélt angolul, úgyhogy kitaláltunk magunknak valami nyelvféleséget. Különböző állatok hangjait utánoztuk, majmokat, madarakat. Sokkal jobban csinálta, mint én. Néha az idegeimre ment.

Azt hiszem, szerelmes lehettem belé – már amennyire ezt abban a korban szerelemnek lehet hívni.

– Találtak rá módot, hogy… – Somerville tétovázott. – Viszonzott volt ez a szerelem?

– Ó, igen, Missy volt az első szexuális élményem, ha erre céloz. Mindketten elég fiatalok voltunk, úgyhogy a dolog meglehetősen ártatlan volt. Nem is emlékszem, hogy mit csináltunk pontosan. De gondolom, hogy a lányok a trópusokon korábban érnek. Nem ezt szokták mondani?

– A szülei tudták, hogy mi történik? Vagy Missy anyja?

– Dehogy! Nem hiszem, hogy egyáltalán eszükbe jutott gyanakodni. És mindig nagyon óvatosak voltunk. Része volt a játéknak.

– Emlékszik az első alkalomra, amikor megtörtént? Missy csábította el?

– Nem volt akkora ügy. Nézze, tényleg nem értem, minek kell erről beszélgetnünk.

– Csak még egy kérdés – mondta Somerville. – Van bármi elképzelése, hogy mi történt Missyvel, miután maguk elhagyták Manilát, és visszajöttek az Államokba?

– Nem akartam otthagyni, de még csak tíz éves voltam. Teljesen elfeledkeztem róla. Halványan emlékszem, anyám mintha egyszer azt mondta volna, hogy férjhez ment. De nem értem, miért érdekli magát ez az egész annyira.

– Csak egy gondolat volt – mosolygott Somerville.